Az ómagyar nyelvállapotról korántsem tudunk annyit, mint tudhatnánk, ugyanis ómagyar kori kódexeink zöme megsemmisült a mohácsi vész következtében. A magyar nyelvtörténet ómagyarnak nevezett korszakát így a honfoglalás és az utóbbi történelmi katasztrófa között tartják számon a nyelvtörténészek. Ebből a korból nagyjából félszáz magyarul írt kódex maradt ránk, ami alig néhány százaléka a korábbi magyar szövegkincsnek. Előadásomban pár ezek közül kiválasztott kódex alapján igyekszem rekonstruálni az ómagyar nyelvállapot főbb vonásait, elsősorban grammatikai és szóhasználati szempontból.
Hogy miért fontos ezt tudni? Főként azért, mert szép, ám nem kevés gyakorlati haszna is van: elsősorban bölcsészeknek (főleg nyelvészeknek, irodalmároknak és történészeknek); másodsorban azonban bárki más számára is értékes lehet az így kinyert tudás. Először is meglepő tapasztalni, hogy az ómagyar ma is teljesen érthető, holott sok európai nyelv középkori állapota érthetetlen a mai beszélők számára. Továbbá választ nyerhetünk egyes „rég tudni óhajtott” nyelvi kérdéseinkre is: például kiderül, hogy a vemhes szó az azóta kihalt vehem ’csikó’ főnévből ered; az oroz ige szótöve az or ’tolvaj’ szó (ennek többes száma az orvok); a némber és az asszonyállat akkoriban nem számíthattak sértő kifejezésnek, ha első bibliafordításainkban Jézus is így szólítja Szűz Máriát.
Nem utolsó sorban pedig rendkívül szórakoztató is tud lenni az ómagyar: számos ma is használt szó ugyanis gyakran más értelemben volt használatos a középkorban: az ápol ige annak idején ’csókol’-t jelentett (vö.: „Júdás, ápolattal árulod el Embernek Fiát?”), a rokon szó eredetileg azt jelentette, hogy ’közel’ (vö.: „Vala kedig Betánia rokon Jeruzsálemhez.”); illetve volt a magyarban olyan birtoklást kifejező ige, mint amilyen az angol have, német haben, olasz avere: mégpedig a vall (vö.: „Mert minden vallónak adatik, és bőveltetik, attól kedig, ki nem vall, és az, melyet vall, elvetetik őtőle.”).
