A Dante Alighieri által ismert trubadúrok közül általában csak Sordellót és Casellát említik az elméletírók. Az én célom bemutatni az Isteni Színjátékban szereplő összes trubadúrt historikus szempontból, és bemutatni, Dante mit emelt ki munkásságukból, jellemükből, illetve egyes esetekben mit adott hozzá. A műben szereplő összes trubadúr valós személyiség. Ezen személyiségeket a kortárs költők részben másképp ítélték meg, mint Dante. A költő kiemel olyan részleteket is, melyeknek a korabeli közönség és költőtársak részére nem volt jelentőségük. A trubadúrlíra megszületéséhez mintegy 100 éves út vezetett. Elődje a giullarék éneke. Ezek a dalnokok társadalmilag jóval alacsonyabb szinten helyezkedtek el, mint későbbi utódaik. A kirekesztett életnek talán egyetlen pozitívumaként szabad életet éltek, nem függtek egy személytől. Ennek a szabad életnek a végét jelentette, mikor az 1300-as évek végén az énekmondók helyet kaptak a városokban, és megalapították az első muzsikuscéheket. Így foglaltak helyet a középkorban egyre inkább megszilárduló társadalmi szerkezetekben, előbb a lovagi és feudális rendszerben, majd a polgári és udvari életben. Így a trubadúrok társadalmi rétegébe kerültek költők alsóbb rétegekből, mint az udvari bolondok, utazó énekmondók, valamint felsőbb rétegekből is, mint például Folquet de Marseille, aki gazdag kereskedőcsaládból származott, ám inkább a művészi pályát választotta. A trubadúrlíra nyelve francia nyelvterületeken egy egységes költői nyelv, az okszitán. Dante A nép nyelvén való ékesszólásról (De vulgari eloquentia) című értekezésében kategóriákra osztja a nép nyelvén írt költeményeket témájuk szerint. Három fő témát határoz meg: amorum probitas, amore accensio és directio voluntatis. A kategóriákra példákat is citál, egy-egy trubadúrt verssorral együtt. Ezek a trubadúrok az Isteni Színjátékban is megjelennek.
