A II. világháborút követő első évtizedben drasztikus átmenettel lezajlott az állam és egyház szétválasztása Magyarországon. Az 1956-ot követő politikai átrendeződéssel induló évtizedben az államhatalom hol szigorúbb, hol enyhébb eszközökkel kezelte “vallásosság kérdését”, mely folyamat hamarosan elérte nyugvópontját. A szocialista társadalomban az egyház intézménye és a vallásosság nem szűnt meg - részben a belső kikényszerített békülékenységnek, részben a külső nagypolitikai helyzet változásának köszönhetően. 1964-ben az Apostoli Szentszékkel is egyezményt kötött a Magyar Népköztársaság – a VI. Pál pápa idején kiteljesedő ‘Ostpolitik’ a “vasfüggönyön” túlra már nyitottsággal tekintett. Az átmenet kezdeti időszaka szinte egybeesik a katolikus liturgikus megújulási folyamat intézményesülésével, a II. Vatikáni Zsinat 1962-65 közötti ülésszakával és annak döntéseivel, amely új templomképet alkotott a kereszténység második évezredének végéhez közeledve a hazai katolikusság számára is.
A Kádár-korszak gazdasági fellendülésének köszönhetően a hazai építészet újra a nemzetközi tendenciákhoz kapcsolódhatott - a kulturális nyitás templomépítészetünk fejlődésében is tapasztalható. Mégis elmondhatjuk, hogy a változások dinamikája nem követte a nyugat-európai tendenciákat, az új liturgikus térformálásokhoz és építészeti megoldásokhoz a közösségek kettősséggel viszonyultak. Hagyomány és megújulás, csalódottság és reménykedés, a közelmúlt tapasztalata és a közeljövő ideái között identitás-keresés jellemezte a híveket-közösségeket. A szocialista modern építészet fogadtatása a hazai templomépítészetben kétségekkel teli volt - az Egyház lelki megújulásának esztétikai vonatkozásai nem voltak egyértelműek. Az építészeti formálásban megjelenő változások befogadásának vagy elutasításának lelki oldalait vizsgáljuk - a térelrendezés, a tömegformálás, a szerkezetválasztás és anyaghasználat összefüggéseiben.
