A labdarúgás a legnépszerűbb sportág a világon. Amellett, hogy a magyar foci alapvetően a többség által le van sajnálva, még mindig többen járnak magyar meccsekre, mint a hazai sportesemények döntő többségére. Ha pedig a nemzetközi szintérre gondolunk, emlékezhetünk arra: a foci EB alatt milyen sokan vonultak az utcára úgy is, hogy nagyrészük nem jár rendszeresen focimeccsekre. A fentieket tükrözik a tévés nézettségi adatok, ahogyan azt is, hogy a foci EB-hez képest az olimpia nézettsége alacsonyabb volt (Szász Emese aranyérem után sem kellett lezárni a körutat), a paralimpiáé pedig érthető módon még annál is kisebb érdeklődésre tart számot.
Tovább folytatva a fenti gondolatmenet kiemelném a média felelősségét két példán keresztül. 1. Amikor Szász Emese a nyolcaddöntőben vívott az olimpián, az M4en nagyrészt magyarokat nem érintő úszó selejtezők mentek, közben az M5ön Diósgyőr-Honvéd labdarúgó mérkőzés. 2. Amikor egy magyar paralimpikon asztaliteniszező magyar idő szerint délután elődöntőt játszott, az M5ön látásukban korlátozott férfiak 5 az 5 elleni labdarúgótornájának Marokkó-Irán mérkőzése ment felvételről (!), az M4en Csákvár-Szolnok NB II-es labdarúgó bajnoki.
Előadásomban egyrészt a média felelősségét szeretném taglalni a sportágak tekintetében. Másrészt sportolók esetein, példáin keresztül veszem számba hogyan hat a hirtelen jött népszerűség (vagy annak hiánya) a sportolóra, ebben pedig hogyan segíthet a sportpszichológus. Hogyan küzdhet meg a sportoló annak a tehernek a súlyával, amit az olimpia nagy anyagi tétje rak rá, hiszen a győztes 35 millió forintot és életjáradékot kap (paralimpikonok esetében ennek a felét), míg mondjuk a 9. semmit?
