Modernitás és örökségvédelem akár ellentétes fogalmaknak is tekinthetőek, ha abból indulunk ki, hogy a műemlék-helyreállítási mozgalmakat Európa-szerte elsősorban a 20. század nagy háborús pusztításai, valamint az azokat követő modern városmegújítások által keltett identitásválság hívta életre. A késő modern építészet – ahogyan számos más európai országban – Magyarországon is erős társadalmi kritikát váltott ki, akarva-akaratlanul összekapcsolódva a század második felének politikai rendszerével. A sajátos történelmi-kulturális adottságoknak köszönhetően azonban az Ibériai-félszigeten más asszociációk alakultak ki, mivel a világháborúktól megkímélt, de a polgárháborúban megrokkant Spanyolországban a jobboldali Franco-diktatúra másfajta hatalmi építészetet pártolt. A több évtizedes elszigeteltség más irányú fejlődéshez vezetett, itt a modern építészet a korai avantgárd szellemiségéhez hasonló módon az ellenzékiség jelképévé vált. A kutatás a modernitás és az örökségvédelem kapcsolatát, erőviszonyait és módszertani párhuzamait vizsgálja a 20. század sajátos spanyol viszonyainak tükrében.
