Ingatag mássalhangzók a magyar nyelvben: Miért ejtünk hosszú helyett rövid, és rövid helyett hosszú mássalhangzókat számos jövevényszavunkban?

Valószínűleg mindenki feltette már magának a kérdést, hogy az Attila nevet miért ejtjük "atillá"-nak, éppen megfordítva a névben leírt mássalhangzók hosszát. Nos, ez a kérdés egészen addig fúrhatja bárki oldalát, amíg nem találkozik számos más olyan névvel, amelyek hasonlóképpen viselkednek a magyar kiejtésben, és így az Attila név már egyáltalán nem tűnik egyedi esetnek. Kutatásomban eddig csaknem száz olyan szót (idegen eredetű nevet és jövevényszót) sikerült összegyűjtenem, amelyek ehhez hasonló hosszúságváltozást mutatnak a magyar nyelvbe kerülve, és ezek száma egyre nő, ami azt jelenti, hogy egy úgynevezett produktív fonológiai jelenség áll az események hátterében.
Megfigyelésem szerint olyan hangjelenségről van szó, amely következményeként idegen eredetű szavak és nevek bizonyos mássalhangzói a magyar kiejtésben megnyúlnak (pl.: flopi > /floppi/; Heineken > /hejnekken/; Completa ’tejpor márka’ > /kompletta/ stb.), vagy megrövidölnek (pl.: akkord > /akord/; trappista > /trapista/; Botticelli > /boticselli/; stb.), illetve egyes esetekben a kettő egyszerre is előfordulhat (pl.: ol. fusilli ’tésztafajta’ > magy. /fusszili/; Buonarroti > magy. /buonarotti/; Grosseto > magy. /groszettó/; stb.).
A jelenség feltehetően régi eredetű, mert a hosszúságváltozás sok szó helyesírásába is bekerült (pl.: sokk < fr. choc; szvetter < ang. sweater; sztyeppe < szláv stepe; stb.), valamint egyes korai személyneveink is tartalmazzák (pl.: Brigitta < kelta Brigida; Gizella < ném. Gisela; János < lat. Joannes; stb. – valószínűleg az Attila név is ide tartozik, amelynek feltételezett etimológiája a gót "atta ila" ’apácska’). Régi eredete mellett az is elmondható a jelenségről, hogy produktív, vagyis továbbra is kimutatható a magyar nyelvben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy rendszeresen visszatér idegen nevek és új jövevényszavak magyar kiejtésében, megfigyelhető többek között tévé- és rádióbemondók beszédében (a gyűjtésből kiragadott példák: Afellay ’holland focista’ > /affeláj/; Messaggero ’olasz újság’ > /meszadzséró/; Wafelini > /vaffelíni/; stb.); emellett pedig a magyar anyanyelvűek idegen akcentusának is jellemző jegye. Az utóbbi esetről többek között olasz nyelvórákon készítettem felméréseket: a diákok bizonyos szavakban következetesen felcserélték vagy megváltoztatták a mássalhangzók hosszát, pl.: ol. tappeto ’szőnyeg’ > /tapettó/; ol. carota ’répa’ > /karotta/; cioccolato ’csoki’ > /csokoláttó/; ol. Topolino ’Mikiegér’ > /toppolínó/; stb.
Két alaphipotézis mentén igyekszem válaszokat adni a jelenség mikéntjére: az első, hogy a mássalhangzók hosszának megváltozása nem kontaktushatás (nyelvi érintkezés) eredménye, vagyis az okokat nem az átadó nyelvben vagy nyelvjárásban, hanem a magyar nyelv belső hangtani szerveződésében kell keresni (ez ellentmond Nádasdy 1989-es felvetésének, miszerint a mássalhangzónyúlás délkelet-német nyelvjárások hatása). A másik hipotézisem, hogy a nyúlás és a rövidülés ugyanazokra a hangtani okokra vezethetők vissza, vagyis nem két, hanem voltaképpen egy jelenségről van szó. A folyamat fonológiai hátterét elsősorban a magyar nyelv szótagszerkezetében és metrikai szerkezetében keresem, valamint megvizsgálom lehetséges összefüggéseit a mássalhangzók eloszlásával és a hangsúllyal kapcsolatban. Az adatokat egy nemrég született generatív fonológiaelméleti keretben, az optimalitáselméletben elemzem.