Az épített örökség fogalmi rendszerének átrendeződése érzékelhető az ezredfordulón. A kortárs építészet elméleti vizsgálatát ki kell terjeszteni az általános örökségvédelmi kérdésekre, mert a (világ)gazdasági folyamatoknak szükségszerű eredménye a történeti épületállományhoz köthető társadalmi értékrend megváltozása is. Az értékvédelmi szemlélet megváltozásával az épített örökség védeleméhez kötődő kritikai szemléletnek is meg kell újulnia.
A modern építészet értékrendszerét hűen tükröző, a 20. század elején kialakuló műemlékvédelmi szemlélet jól definiált stratégiákat adott a történeti értékekkel foglalkozó szakemberek kezébe – ezek adták elméleti hátterét a II. világháború utáni évtizedekben létrejött magas színvonalú helyreállításoknak. Kelet-Közép-Európában, miként a magyar műemlékvédelemben, a '60-as éveket jelentő fénykort követően azonban elmaradt a kritikai szemléletű megújulás; az (ön)értékelés és a kortárs nyugati tendenciák vizsgálatának hiánya az értékrend válságát idézte elő. A "keleti blokk" országaiban a folytonosság megszűntével nem alakult ki az az értékelő módszertan, mely megítélheti egy fejlesztés, újrahasznosítás, rehabilitáció építészettörténeti és műemlékvédelmi kategóriákhoz mérhető értékeit. A belső megújításra Magyarországon sem került sor, jóllehet 20 éve már számos neves "műemlékes" építész jelezte ennek halaszthatatlanságát - az utóbbi években pedig kétszer is alapjaiban változott meg a hazai örökségvédelmi szabályozás és hivatali struktúra.
Az értékvédelmi szemlélet újraértelmezését a kortárs építészet fogalomtárának felhasználásával közelítjük. Az örökségvédelem mai jó gyakorlatát vizsgáljuk a környező országokban, a történeti értékeket megőrző és továbbvivő példák esettanulmányai által. A tendenciák megismerése és értékelése a hazai kortárs örökségvédelmi szemlélet (hosszú ideje várt) kritikai megújításának folyamatához ad külső támpontokat - most néhány előremutató példa által.
