Az Árpád-korból fennmaradt latin nyelvű okleveleink tartalma jellemzően jogi relevanciával bír. E források egy része kötelező magatartási szabályt meghatározó királyi rendelkezésként a szó szorosabb értelmében vett (alaki) jogforrás, de a továbbiak is gyakran használhatók a korabeli jog megismerési forrásaként. Az oklevelek ugyanakkor nemcsak a korai királyság jogrendszere és társadalma megismerésének fontos forrásai, hanem a korszak kevés magyar nyelvemlékének hordozói is.
Amíg ugyanis a hivatali írásbeliség nyelve a latin volt, az oklevelekben számos olyan kifejezés található, amely a jogalanyok által a mindennapokban használt, a latintól különböző, közönséges nyelvű, többnyire – ha nem is feltétlenül a szóalak eredeti gyökerét tekintve, etimológiai értelemben, de az adott időszakban történt alkalmazását nézve – magyar szóalakot takar, amelyeket nem ritkán a vulgariter (közönségesen) jelző vezet be.
A források szövegében fellelhető, a mai élő nyelvünkben is használt magyar kifejezések között szép számban találunk önálló jogi jelentéssel nem bíró személyneveket és földraji neveket, amelyek inkább csak közvetett módon utalnak a magyar nyelvben mint közönséges nyelvben előforduló kifejezésekre, leginkább emberi tulajdonságokat is leíró melléknevekre. Ezektől megkülönböztethetjük azokat a köznévi formában megjelenő, egyebek mellett határjeleket, közterheket, státuszokat jelölő szóalakokat, amelyek az adott oklevélben konkrét jogi jelentőséget is nyernek.
Az esetek többségében az oklevél szerkesztője alighanem megtalálhatta volna a módját annak, hogy – legalábbis a tulajdonnevek kivételével – a közlendőjének minden kifejezését latinul közölje. Túl azonban a körülírások szövegtömörítés által megkívánt elkerülésének szándékán vagy a pontos szakkifejezések (például fa-fajok) beazonosításának kihívásán, más okból is alaposan feltehető, hogy a köznévi magyar kifejezések nem véletlenül, hanem éppen valamilyen jogi relevanciájuk miatt kerültek magyar nyelven a latin szövegekbe.
