Közelmúltunk építészete – viszonyunk a kései modern kor építészetéhez

A 20. század utolsó harmadába lépve egy viszonylag stabil gazdasági környezet jellemezte Magyarországot. A tervszerű fejlesztések és építkezések korszaka ez – az új lakóterületek kijelölése és benépesítése mellett átfogó belvárosi tömbrehabilitációk változtatják meg a településképet, egészségügyi, oktatási-nevelési, művelődési és kereskedelmi-szolgáltató (intézményi) hálózatok kiépítése folyt. Az építési feladatokat korszerűsödő építőipar, innovatív szerkezeti megoldások, technológiai újítások támogatták, melyek újabb téri és formai kísérletek előtt nyitották meg az utat. A közösségi térhasználat vezető tervezési elve új funkcionális szervezési és téralakítási megoldásokat hoz. Mindemellett a későmodern építészetre jellemző anyag-szerkezet-forma egység megbomlását is tapasztalhatjuk egyedi expresszív megoldásokban.
A funkcionalitást előtérben tartó modern építészet töretlen alkalmazása a világ számos területén már megjelenő (legfőképp esztétikai vonatkozású) kritika ellenére Magyarországon folyamatos – a 20. század második felét jellemző politikai korszakkal szinte egybeforr az építészetünk modernként jellemzése. Az előadásban definiáljuk a modern építészet hazai sajátosságait – és értékeljük az egyetemes építészettörténetben elfoglalt (egyediséggel vagy épp általánossággal jellemezhető) helyét is. Közvetlenebbül a kései hatvanas évek és hetvenes évek tendenciáiba adunk betekintést: a jellemző építési témák funkcionális sajátosságaiba, a különleges szerkezetformálás mellett a jellemző anyaghasználat esztétikai megjelenéseibe – melyeken keresztül ugyanakkor feltárul egy társadalmi önkép is: a korabeli igények téri struktúrába rendezése és a reprezentáció szerepe is.