Szabó Franciska műtermi bemutatója méltó zárása volt a Megvalósult álmok — Aranyérmesek a tehetségekért rendezvénysorozatnak. Franciska fiatal kora ellenére már most elismert művész, szakmájának avatott mestere. 2011-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész és vizuális nevelőtanár szakain, 2012-ben pedig az ELTE-BTK esztétika-kommunikáció szakán. Több művészeti társaság tagja, rengeteg egyéni és csoportos kiállítás fűződik a nevéhez, számos díj birtokosa. A Pro Arte Aranyérmet 2011-ben nyerte el; 2012-ben Gundel Művészeti Díjjal ismerték el munkásságát. Jelenleg két munkahelye is van: a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában rajz-festést és ábrázoló geometriát oktat, képzőművészként pedig az Amadeus Alkotóházban dolgozik. Utóbbi helyen mutatta be az érdeklődőknek a festészet különböző anyagait és technikáit — öt alma segítségével.
Az Amadeus Alkotóházba belépve a látogatót azonnal megcsapja a művészet szele. Különböző festékek kellemes illata tölti be a teret, a falakat képek borítják, a székeken szövetek hevernek, a polcok roskadoznak az ecsetektől, üvegcséktől, egyéb festészeti kellékektől. Franciska munkaruhában fogad minket, ebből már lehet tudni, hogy nemcsak mesélni fog, hanem élesben vezet be bennünket a festészet rejtelmeibe. A bemutató egy jókora asztalon zajlik, amit a kíváncsi látogatók szorosan körbeülnek. Az igénybe vett eszközök kézről kézre járnak: megtapogathatjuk a különféle papírokat, szöveteket, megszagolhatjuk a festmények rögzítéséhez szolgálatos kötőanyagokat, s közben érdeklődéssel hallgatjuk, hogy mitől lesz színes egy festék, mik a természetes színek, hogyan lesz tojásból tempera, milyen olaj kell az olajfestékhez, vagy hogy mit jelent a fedőfesték és mi az a lazúr.
Megtudjuk, hogy a különböző festészeti technikák közül van, amelyik több száz éves recepten alapul, és van olyan, ami csak pár évtizede ismert anyag felhasználásával készül. Mindegyik technikának három fő eleme van: a hordozó, amire festünk, a pigment, vagyis a színezőanyag és a kötőanyag, ami a hordozóra rögzíti a pigmentet. Ezek megválasztása határozza meg, hogy milyen festészeti technikáról beszélünk.
Legelőször a festészet legfontosabb alkotóelemével ismerkedünk meg: a festékporokkal, vagyis a pigmentekkel. Természetes színezőanyagokat több tíz, sőt százezer éve ismerünk: ezek főként a földszínek. Az ókorban azonban már egyre több színt állítottak elő különféle ásványok porrá őrlésével. Ilyen például a lapis lazuli elnevezésű kék ásvány, amiből az ultramarin nevű intenzív sötétkék szín nyerhető. Ez a színárnyalat annyira ritka volt és értékes, hogy a középkorban az arany árával vetekedett. Az 1860-as évektől kezdve a pigmentek mesterséges előállítása nagy változást hozott: az alapanyagok olcsóbbá és hozzáférhetőbbé váltak, illetve új színekkel bővült a paletta.
Az első előtti technika a rajz és a festészet határán elhelyezkedő kréta. Ezek rudacskákba préselt pigmentek nagyon kevés kötőanyaggal. Számos krétafajta van, ezekből Franciska hármat mutat be az előre megrajzolt almákon keresztül: a pasztellt, a vízzel elmosható zsírkrétát és az olajpasztellt. Ezek a színes rajzok papírra készültek. A pasztellrajz csomagolópapír színű puha kartonra, a másik kettő pedig vásznat imitáló papírra.
A bemutató az első valódi festészeti technika, a vizes festékek bemutatásával folytatódik. Ezekben a technikákban az a közös, hogy vízzel kell feloldani a festéket, amit vékony rétegben, lazúrosan kell felvinni az erre alkalmas akvarell papírra. Az akvarell főként természetes pigmentekből és gumiból tevődik össze. Az anilin festék kizárólag mesterségesen előállított színezőanyagot tartalmaz, ezért sokkal élénkebb színei vannak, és nagyon szépen egymásba lehet folyatni a színeket. Az ecolin hasonló, csak üvegben kapható, hígított állapotban.
A festészeti fortélyokat legjobban ennél a technikacsoportnál figyelhettük meg, ugyanis Franciska lépésről lépésre bemutatta, hogyan lehet anilinfestékkel almát festeni. Először egy kis darab akvarellpapírt ragasztott le az asztallapra papírszalaggal (ami az ablakkeret festésekor is nagy szolgálatot tesz). Egy-két halvány ceruzavonással felrajzolta az almát, majd a hagyományos iskolai gombfestéknek tűnő készletből áztatott fel színeket, amik nagyon élénkek voltak, így ezeket egy műanyag lapon a megfelelő zöldes árnyalattá keverte össze. Ezt a zöldet felvitte a papírra, ügyelve, hogy a megrajzolt kontúrt megtartsa, és a legfényesebb részeket üresen hagyja. Amíg még nedves volt a festék, addig beletett egy kicsit sötétebb foltot is, utána hagyta megszáradni. Ezután egy második rétegben egy barnásabb árnyalattal tovább sötétítette az almát, hogy még plasztikusabb legyen. A végén az alma szárát és annak az almára vetett árnyékát is odafestette egy határozott mozdulattal. Az utolsó az alma által vetett árnyék volt, amit úgy festett meg, hogy a kikevert színfolt szélén végigfuttatta az ecsetet, amiben csak tiszta víz volt, így az árnyék széle puhán szétúszott. Ugyanezzel a technikával érte el, hogy az alma felületén is finom tónusátmenetek képződjenek.
A festékeket két csoportba sorolhatjuk: a lazúrfestékek és a fedőfestékek csoportjába. A lazúrfestékek esetében a festő a világos színeket azzal éri el, hogy hígítja a festéket és a hordozó világos felületét hagyja átragyogni, míg a fedőfestékeknél a hordozó akár sötét színű is lehet, mivel a világos szín eléréséhez fehéret kell keverni. A második technika a fedőfestékekhez tartozik, de erősen hígítva lazúrosan is lehet használni (ugyanez elmondható a harmadik, negyedik és ötödikként bemutatott technikákról is). A festészet anyagai közül az enyv, ez a csontból könnyen előállítható anyag, számtalan formában és funkcióban előfordul, így nem meglepő, hogy kötőanyagként is használható. Az opálos világosbarna folyadék, a vízzel felfőzött enyv képes festékké összeállítani és a hordozóra megkötni a festékport. Ez az egyik legegyszerűbb és legrégebbi technika.
Harmadikként a temperák közül a tojástemperát ismerjük meg. Ezzel a technikával készültek az ikonok is, tehát legalább ezerötszáz évvel ezelőtti ez a recept. A tojást szét kell választani fehérjére és sárgájára. A sárgája az azt körülvevő hártyaréteg nélkül adja a kötőanyag alapját. Ezt kell még felhígítani vízzel és pár csepp lenolajjal, majd a keveréket a festékporhoz kell adagolni olyan arányban, amilyen sűrű festéket szeretnénk kapni.
A negyedik technika a 20. század második felében kifejlesztett anyag, a plextol felhasználásán alapul. A sűrű kékesfehér folyadék leginkább a faragasztóhoz hasonlít; tulajdonképpen folyékony műanyag. Összekeverve a festékkel akrilfestéket kapunk (ami tubusban is kapható). Az plextol száradás után teljesen átlátszóvá válik, a festék pedig csillogó műanyagos réteget képez azon a felületen, amire felkerült. Ha vízzel keverjük, mattabb lesz az eredmény. Az akrilfesték rendkívül előnyös, mert évtizedek során sem sötétedik s nagyon gyorsan szárad, de még nem tudjuk, hogy évszázadok elteltével hogyan fog viselkedni.
Az ötödik, egyben utolsó technika az olajfesték, ami a legtöbb előkészületet és körülményességet igényli. Az olajfesték maga roppant egyszerű: pigment és a jellegzetes illatú lenolaj keveréke, azonban ezt a kettőt hosszasan kell festőkéssel csempén vagy nagyobb mennyiség esetén mozsárban összeállítani. Az olaj a porfestéket erősen lesötétíti. A festéket fára vagy vászonra szokták felvinni, papírra csak akkor, ha az megfelelően elő van készítve. Mindenfajta hordozó előkészítésének az a lényege, hogy az olajjal szemben ellenállóvá váljon, vagyis ne szívja be. Ezt enyvezéssel és alapozással lehet elérni; a folyamat maga legalább 2-3 napig tart. Az olajfestés technikája a reneszánsz korban terjedt el s a finom átmenetek kialakítását tette lehetővé, mivel az olajfesték 3-7 napig szárad. A mai képzőművészek festékeiket már általában készen veszik meg, de vannak néhányan, akik időt és energiát nem spórolva saját maguknak állítják elő őket.
Franciska a bemutató zárásaként az előadás alatt használt ecseteket is bemutatja nekünk alakjuk, méretük és a szőr fajtája szerint csoportosítva. Az embernek szinte kedve támad valamelyiket megragadni, és kipróbálni a sok varázslatos technika valamelyikét, próbálkozni a színkeveréssel, vagy akárcsak összemaszatolni egy lapot. Mivel Franciska előadásából most már tudjuk, hogy minden festék, amivel festeni lehet, a vállalkozóbb szelleműek otthon ezt meg is tehetik.
Nagy Noémi és Szabó Franciska
