Csíky Balázs emlékére

Valószínűleg sohasem fogom elfelejteni azt a képet, amit Balázs 2016 januárjában, másfél hónappal a halála előtt posztolt magáról a Facebook-on. A képen lesoványodva, kopaszon, szemüveg nélkül mosolyog egy kórházi ágyon, nyakában narancssárga nyakkendő, a fején kipa. Egy pillanatig nem tudtam, hogy egy holocaust filmből látok-e részletet, vagy a valóságot látom, de aztán lassan eljutott az agyamig – Balázs halálos beteg és így jelez nekünk, ismerőseinek, hogy köszönjünk el tőle. Sokat gondolkodtam a képen, hiszen több üzenete is volt. Egyrészt azt üzente: „Ecce homo” – íme az ember. Másrészt ő, aki mindig „jó fiú” volt, igyekezett mindenki elvárásának megfelelni, azt mondta: most az egyszer nem fogok az elvárásoknak megfelelni, a világtól elzárva haldokolni, felzaklatom a lelki nyugalmatokat, nézzétek, vegyétek tudomásul, ilyen betegnek lenni, ilyen a halál.

A kaposvári konferencián 2008-banNem sok olyan aranyérmes van, aki valamennyi konferencián részt vett amióta érmet kapott, Balázs ilyen volt. Általában mindig bemutatta aktuális kutatását, így ezeken az előadásokon keresztül jól követhető volt szakmai életútja.  Már éremszerzése évében, 2003-ban megjelent a rendhagyó, páratlan évben rendezett miskolci konferencián, és előadást tartott a Szent Imre kör történetéről. 2004-ben, Gödöllőn a helytörténetírás mai szerepéről mesélt nekünk. Pécsett, 2006-ban beszélt először Serédi Jusztiniánról, a katolikus egyház két háború közötti vitatott megítélésű magyarországi vezetőjéről, akit később fő kutatási témájául választott, ebből írta doktori disszertációját. 2008-ban Kaposvárott az egyházi és polgári esküvők történetét tekintette át. 2010-ban Budapesten a trianoni határok megváltozásának egyházpolitikai összefüggéseiről tartott előadást. 2012-ben Szegeden a szélsőjobboldal és a katolikus egyház 1930-as évekbeli viszonyát feszegette, végül 2014-ben a két világháború közötti katolikus hívők lélekszámát vizsgálta statisztikailag, különös tekintettel a más vallásokról (pl. zsidó) áttérőkre. Bár a fenti témák közül több is tabutémának, de legalábbis nagyon érzékenynek számított, mindig sikerült a témákat objektívan bemutatnia és tárgyilagosnak maradnia.

Harsányi Szabolcs Gergővel az ócsai harcászati bemutatón 2010-ben

A PSAT-on belül közösségi munkát is végzett: az OTDT Társadalomtudományi Szakmai Bizottságában képviselte a Társaságot, ahol mindig nagyon lelkiismeretesen dolgozott. Az Ügyvivő Testületnek írt leveleiből kiderült, hogy igazságosság iránti igénye nagyon erős volt, és ezért bármilyen konfliktust felvállalt. Jellemző volt az a törekvése is, hogy a felekezetek közti párbeszédet erősítse. Vezetői ambícióit egy másik szervezet, a magyar SYLFF (Ryoichi Sasakawa Young Leaders Fellowship Fund) ösztöndíjasok egyesülete tudta megvalósítani, amit elnökként én, majd Gergő is igyekezett segíteni a konferenciáikon történő részvétellel. 

Bár nem volt panaszkodós típus, az volt a benyomásom, hogy nagyon magányos, partnert nem láttam vele, nem mesélt róla. Bár szakmailag elismert volt, kutatóként nem kapott állást, így egy ideig ösztöndíjakból éldegélt, majd amikor ezt megunta, elment egy céghez EU pályázatokat írni. Ekkor kívülről úgy tűnt kiegyensúlyozottabbá vált, de négyszemközt elmondta, ez nem az a munka, amire vágyik, és látszott, hogy belül nyomasztja az ellentmondás, ami a vágyai és a lehetőségei között feszült. Az utolsó néhány konferencián elég sovány volt, egyszer rá is kérdeztem miért, de nem akart beszélni róla.

Feleségemmel terveztük, hogy elmegyünk meglátogatni a kórházban, hogy egy utolsót beszélgethessünk vele, de sajnos lekéstünk róla: február közepén már halálhíréről értesültünk. Nagyon megrendített minket, hiszen a PSAT-os kemény magból először távozott valaki. Amíg a gyászmisét hallgattam, arra gondoltam, akár én is lehetnék most abban az urnában. Egyszer egy orvos ismerősöm azt mondta, hogy az élethez sok szerencse kell, ebből neki sajnos kevés, nekünk több jutott.

A szegedi konferencián tartott közgyűlésen 2012-ben.  Ez volt az utolsó Facebook profilképe

Amikor egyszer azon gondolkodtam, hogy mi zavarna engem legjobban, ha fiatalon meghalnék, a családom további sorsa iránti aggodalom mellett attól tartottam, hogy el fognak felejteni az emberek. Valószínűleg ő is azt szeretné, ha emlékét nemcsak szívünkben, hanem fejünkben is megőriznénk, a műveire történő emlékezéssel. Jó lenne, ha a következő konferencián egy előadás keretében tekintenénk át munkásságát, és lélekben még sokáig velünk lenne, ha már személyesen nem is lehet többet ott. Talán így nem fog annyira hiányozni, amennyire most.

 

Radnai Márton

 

Hír időpontja

2016. március 22. kedd, 11:15